Legfrissebb híreink
2026-01-05
A zöldáram értékesítése – mely alatt megújuló energiaforrások alkalmazásával előállított villamos energiát értünk – folyamatosan emelkedik Európában. De ezzel párhuzamosan jelentős kritikai vita alakult ki. A kritikákban az egyik visszatérő elem az információ közzététel hiánya: nem biztosítanak elegendő információt a villamos energia fogyasztóknak az általuk felhasznált villamos energia eredetéről.
A fogyasztó szemszögéből nézve pedig a megbízhatóság a kulcskérdés. Hogyan biztosítható, hogy az ügyfél bízzon a villamos energia előállításának forrásáról szóló információban? Ez a fő oka annak, hogy az AIB (Kibocsátó Szervek Egyesülete) csatlakozott a Jövőkép 2020-ra Európa energiafogyasztói számára program támogatóihoz.
Az AIB tevékenységének köszönhetően jól halad a zöldenergia piac integrációja Európában (beleértve Svájcot, Norvégiát és Izlandot is). Az AIB célja, hogy kifejlesszenek, alkalmazzanak és reklámozzanak egy származási garancia (GO-s) szabványt, az Európai Energetikai Tanúsítvány Rendszert (EECS).
Az AIB lehetővé teszik, hogy a nemzeti hatóságok maguk feleljenek a származási garanciák kibocsátásáért, kezeléséért és a regisztrációjukért felelős hivatalok közötti nemzetközi cserék költséghatékony lebonyolításáért. Az AIB egyidejűleg tudásközpontként is működik, tanácsot és útmutatást ad az energetikai tanúsítványt kibocsátó hatóságok számára.
De a Jövőkép 2020-ra más elve is összefügg az AIB tevékenységével: mint az egyszerűség és megfizethetőség alapelve.
Végezetül a megfizetett áram forrásáról szóló tájékoztatás felhatalmazná a villamos energia fogyasztókat, és ez hozzájárulhatna a villamos energia piac versenyképességének fokozáshoz.
Meg kéne vitatnunk, hogy mit értünk pontosan „zöld energia” alatt, és hogyan kellene az ügyfeleket legjobban tájékoztatni az előállítás forrásáról? Mindenképp!
De vajon jól tesszük-e, hogy ezt olyan ügyfelekkel vitatjuk meg, aki ezt a kifejezést használják: „úgynevezett zöld energia”? (Utalás a Hollandiában kialakult „sjoemelstroom” vitára) Biztosan nem! Engedjék meg, hogy részletesebben megmagyarázzam.
Amikor zöldáram vásárlásról van szó, az emberek gyakran szkeptikusak. Ennek számtalan oka van: a megújuló energia támogatásának költség és hatékonyság szempontjából igen rossz sajtóvisszhangja van, de sok ember és vállalat azt is nehezen érti meg, hogy miért éri meg megújuló energiaforrásból vásárolni az áramot? Egy érdekes példa: néhány évvel ezelőtt egy érdekes beszélgetés közepén találtam magam egy belga fogyasztóvédelmi szervezet képviselőjével. Hogy finoman mondjuk, nem volt lenyűgözve a származási garanciák használatával, mint az eszközzel, mely arra hivatott, hogy villamos energia ügyfeleket a beszerzett energia forrásáról tájékoztassa.
A származási garancia egy olyan eszköz, amely igazolja az ügyfeleknek, hogy a villamos energia megújuló energiaforrásból származik. Egész pontosan a származási garancia az egyetlen olyan eszköz, amely az 2009/28/EK irányelvben meghatározottak szerint igazolja a villamos energia megújuló energiaforrásból való előállításának tényét. Röviden a származási garancia, mint egy „nyom” garantálja, hogy 1 MWh villamos energia megújuló energiaforrásból származik; és amennyiben a fogyasztó megveszi a garanciát, biztos lehet benne, hogy valóban zöldáramot vásárolt. Ezt követően a garanciát kiveszik a forgalomból és „törlik”. Egyszerűen szólva a származási garancia az az eszköz, amely megbízhatóvá teszi a zöldáram szerződéseket.
Máshogy fogalmazva a származási garancia egy „zöld címke”, amely bizonyítja, hogy 1 MWh villamos energia megújuló energiaforrásból származik, és amennyiben a villamos energia fogyasztó olyan áramot vásárol, amely rendelkezik származási garanciával, biztos lehet benne, hogy megújuló energiaforrásból származó áramot vásárol. Miután ilyen formában eladták a villamos energiát, a származási garanciát kivonják a forgalomból és megsemmisítik, így ugyanaz a mennyiséget nem lehet kétszer „zöldként” eladni. Így garantálható a zöld áram szerződések megbízhatósága.
A RE-DISS projekt az alábbiakban fogalmazza meg a közzététel lényegét:
Az Elektromos közzététel a 2003/54 a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról szóló EU direktívában megfogalmazott követelmény.
Minden villamos energia szolgáltatónak elérhetővé kell tenni az adott évben általa szállított, különböző energiaforrásokból álló portfoliójának összetételét a végső felhasználók számára. Szintén fel kell tüntetniük a környezeti hatásra vonatkozó indikátorokat, de minimum a CO2 kibocsátást és a keletkezett atomerőműi hulladék mennyiségét. A közzététel célja, hogy a fogyasztók számára biztosítsa a szükséges információkat a villamos energia előállításról, és a tájékozott felhasználók számára olyan döntési lehetőséget biztosítson, ahol nem az ár az egyetlen figyelembe vehető tényező. A liberalizált piacon a közzététel biztosítása igényelt valamiféle nyomon követési lehetőséget.
A tagállamok különböző módon ültették ezt át saját joganyagukba, néhányuk megengedi a termékeket differenciáló adatközlést (zöld áram termékek és standard termékek).
Míg a zöld áram minőségi címkézés szubjektív minőségi követelményeken alapul, amellyel a villamos energia piac jelentős részét kizárja a címkézésből, addig a közzététel egy objektív információs rendszer, mely az egész villamos energia piacra vonatkozik, és olyan információkkal látja el a fogyasztókat, melyekkel az egyéni preferenciák szerint tudnak dönteni.
A közzététel azon az elven alapul, hogy a piac akkor működik a legjobban, ha a fogyasztók megfelelő és megbízható információkat kapnak.
A korábban említett fogyasztóvédelmi szervezet képviselőjét nem nyűgözte le a származási garancia rendszere. Azzal érvelt, hogy a rendszert nem lehet elmagyarázni a fogyasztóknak. Sose fogják megérteni, hogy a Norvégiában használt származási garanciák biztosítják, hogy a Belgiumban eladott villamos energia zöldáram.
Az valóban igaz, hogy sok norvég vízerőműre kiadott származási garanciát szállítanak Belgiumba, Németországba és más országokba, amely által a Norvégiában eladott legtöbb áram már „szürkének” számít, vagyis többé nem zöldáram.
A fogyasztók megértik ezt a mechanizmust, de az nem elég, hogy van egy megbízható közzétételi rendszer, amiben minden energiafogyasztó hihet?
Azt kifogásolta, hogy az nem elfogadható, hogy amikor a villamos energiát megújuló erőforrásokból állítják elő, akkor magát az elektronokat és a származási garanciát, mely igazolni tudja, hogy megújuló energiaforrásból származnak, külön kezelik, és a származási garanciával külön is lehet kereskedni.
Az tény, hogy az előfordulhat, hogy a származási garancia teljesen máshol köt ki, mind ahol a villamos energiát ténylegesen felhasználják.
A fogyasztóvédelmi szervezet képviselője ezt követően, hogy bizonyítsa igazát a burgonya metaforát használta.
Ha a fogyasztók organikus módon termesztett burgonyát akarnak, hajlandóak felárat is fizetni érte, de azt semmiképp nem tartanák elfogadhatónak, hogy amikor az organikus burgonya megérik, készítenének róla egy származási garanciát, hogy igazolja, bio termékről van szó, majd ezt követően a bio burgonyát hagyományossal összekevernék, és a garanciát eladnák olyan embereknek, akik növényvédőszer- és műtrágya mentes burgonyát akarnak enni. Azt hiszem, teljesen igaza van, a fogyasztók nem fogadnák el ezt az bio burgonyát és a származási garanciát. DE … a metafora nem működik tökéletesen.
Először is: az tökéletesen megvalósítható, hogy a bio krumpli egy zsákban elhelyezik az üzletben, elkülönítve a nem bio burgonyától. És az is teljesen megoldható, hogy a zsákra elhelyezzünk egy címkét azzal a felirattal, hogy BIO, tehát egy külön kezelt származási garanciára nincs semmi szükség.
A metafora csak akkor működne, ha csak egyetlen szállítási mód lenne a burgonyák eljuttatására a farmról az üzletbe, mégpedig egy hatalmas szállítószalag, amelyre feltennék az összes burgonyát: a biot és a hagyományosan termeltet is. Mert ez történik a zöld és „szürke” (nem megújuló energiaforrásból) előállított elektronok esetében: mindet ugyanazon a hálózaton kell szállítani, és nincs mód arra, hogy megkülönböztessék a megújulót a másiktól. Szerencsére a burgonya esetében ez nem így van.
De van egy másik – sokkal fontosabb – ok is, ami miatt ez a metafora működésképtelen. A fogyasztó teljesen jogosan nem fogadna el egy ismeretlen eredetű krumplit egy származási garanciával, amely igazolná, hogy valahol van egy krumpli, melyet organikus módon kezeltek. A fogyasztó magának akarja a bio burgonyát, és nem azt az információt akarja, hogy volt organikusan termesztett burgonya is.
Ez azért van, mert lényeges különbség van az organikus és nem organikus krumpli között, és a fogyasztó a különbségért akar fizetni. Az elektronokkal más a helyzet: a megújuló energiaforrásokból (szélturbina, napelem, biomassza, vízerőmű…) előállított elektron nem különbözik a fosszilis vagy nukleáris forrásból származótól.
Mostanában egyre több fogyasztó akar fizetni a zöldáramért, és ez nagyon jó. De mivel nincs különbség a fogyasztók által felhasznált villamos energiában, a fogyasztók ez esetben a tudásért – a garantált információért fizetnek: hogy ugyanazt a mennyiségű zöldáramot, amit megvettek, megújuló erőforrásokból előállítják, és ugyanazt a mennyiségű villamos energiát csak egyszer adják el. Ennek a biztosítására jött létre a származási garanciák rendszere: egy könyvelési rendszer (bevételi és kiadási oldallal), amely számba veszi a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energia mennyiségét és eladási mennyiségét, biztosítva, hogy minden egyes zöld KWh csak egyszer legyen eladva.
A közzétételi rendszert folyamatosan finomítják, így a fogyasztók biztosak lehetnek, hogy a szerződésben garantált zöldáram valóban az.
Egy másik megközelítési vita kerül felszínre Flandriában/Belgiumban annak köszönhetően, hogy a flamand energia hivatal a VREG jelentésében kimutatta, hogy 2013-ban a Flandriában értékesített megújuló energiaforrásból előállított villamos energia 15 %-a Izlandról származik. Ezt látva néhány ember nevetségesnek találta az információt, mivel nincs is tápkábel Izland és a szárazföld között.
Hogyan bukkanhat valaha fel az az áram Belgiumban? Összességében a reakciók arra a hírre, hogy az izlandi zöldáramot Belgiumban értékesítik, igen kemények voltak: „a származási garancia egy európai kitalált megtévesztés” és „Nonszensz látni, hogy Izland azok az országok között van, akik zöld árammal látják el Belgiumot”. És ezek csak néhány példák. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek úgy érzik a származási garanciával becsapták őket.
De tényleg nevetséges az egész ötlet?
Tegyük fel, hogy Máltán egy pénz automatán keresztül pénzt szeretne felvenni a számlájáról. Az egyértelmű, hogy ez fizikailag nem ugyanaz az euro, amit a hazájában a számlájára helyezett valamikor. Ennek ellenére senki sem találja furcsának, hogy nincs vezeték, amely a pénzt „pumpálja” az anyaországból Máltára. A pénzügyi rendszerben már rég hozzászoktunk ahhoz a tényhez, hogy egy adminisztrációs rendszer garantálja a megbízható fizetést anélkül, hogy a pénznek fizikailag is mozognia kellene.
Azok, akik megkérdőjelezik, hogy lehetséges-e az izlandi zöldenergiát Belgiumban értékesíteni, aggályukat azon alapozzák, hogy összekapcsolják a villamos energia fizikai áramlását a forrásokkal, ahonnan az áramot előállították. Természetesen ez a kiindulási pont téves, mert ahogy korábban már elmagyaráztuk, miután a villamos energiát előállították, már lehetetlen az előállítás forrását megjelölni (fosszilis, nukleáris, megújuló). A villamos energia az villamos energia, és kész. Színtelen, szagtalan, ízetlen, és nincs semmilyen olyan tulajdonsága, mely utalhatna az előállítás forrására.
Sőt, ha mindenáron fenn akarjuk tartani a fizikai kapcsolatot, akkor általánosságban ellehetetlenítenénk a villamos energia piacot.
Ha egy fogyasztó villamos energia szolgáltatót vált, az semmit nem változtat az otthonába, irodájába vagy gyárába érkező villamos energia fizikai természetén. Az egyetlen, ami változik, az a villamos energia áramlás adminisztratív és pénzügyi kezelése.
Ezt az alábbiak szerint tudjuk illusztrálni: valaki, aki egy A villamos energia szolgáltató által üzemeltetett szénerőmű mellett lakik – fizikai értelemben – mindig az abban az erőműben előállított villamos energiát fogja használni, még akkor is, ha B áramszolgáltatóval van szerződése.
Képzeljük el a következő telefonbeszélgetést:
– Villamos energiát szeretnék vásárolni az Önök cégétől.
– Nagyszerű asszonyom. Hol él Ön egész pontosan?
– Bécsben.
– Sajnálom asszonyom, a cégünknek nincs Bécshez olyan közeli erőműve, hogy biztosak legyünk benne, hogy az, ami az Ön konnektorából kijön áram, az a miénk. Így sajnos Ön nem lehet az ügyfelünk.
Ha fenntartanánk a kapcsolatot a piac és a tényleges energiaáramlás között, akkor a villamos energia piac egészen más lenne: valójában a villamos energia piac teljes mértékben működésképtelen lenne.
Egy zöldáram piacot sem lehet felállítani úgy, hogy a piac és az energia fizikai mozgása között kapcsolat legyen. Azok az emberek, akik egy szélturbina mellett laknak, az általa előállított energiát (ha fúj a szél) fogják felhasználni, akár akarják, akár nem. (Lehet, hogy ennek a fogyasztónak nem tetszik a szélenergia ötlete, és pont ezért olyan szállítóval írt alá szerződést, akinek atomerőműve és szénerőműve van csak.) Ugyanígy, ha valaki atomerőmű mellett lakik, sosem fog tudni egy kizárólagos zöldáram szerződést aláírni. Így ha azt akarjuk, hogy a vállalatok és az emberek zöldenergiát vásároljanak, kénytelenek vagyunk azt származási garanciával igazolni. Egyszerűen nincs más módja annak, hogy költséghatékony és megbízható módon állítsunk fel egy megújuló energiaforrásokra épülő villamos energia piacot.
Tehát elmondhatjuk, hogy nem erőltetettebb bevonni Izlandot az európai zöld áram piacra, mint Hollandiát, Franciaországot, Németországot, vagy bármelyik másik országot.
Ha el tudjuk fogadni azt, hogy egy villamos energia piac létrehozása – függetlenül attól, hogy zöld vagy nem – csak egy olyan adminisztrációs rendszeren keresztül lehetséges, amely nem szükségszerűen tükrözi a villamos energia áramlás fizikai valóságát, akkor rájövünk, nem zárhatunk ki egy országot sem csak azért, mert nincs fizikai kapcsolata a másik országgal.
Annak az áramszolgáltatónak, aki ügyfeleinek zöld áramot kíván eladni, számos lehetősége van. Vagy beruháznak megújuló energiaforrásokat használó energiatermelésbe (pl. víz-, szél-, napenergia, biomassza) és ennek során megszerzik a szükséges származási garanciákat, vagy megveszik azokat egy másik zöldáramot termelő cégtől, még akkor is, ha az a cég külföldön található. Egy, a származási garanciákon alapuló könyvelési rendszer alkalmazásával biztosítható, hogy minden zöld áram csak egyszer kerüljön értékesítésre és több garanciára nincs is szükségük a cégeknek, hogy meggyőzzük az ügyfeleiket.
Az energiaügyi szabályozó szervezet (vagy a közzétételért felelős egyéb szervezet) által kiadott éves energiamix jelentés nagyon jó módszer, hogy növelje a villamos energia fogyasztók odafigyelését azáltal, hogy áttekintést nyújt a tagállamokban felhasznált energiaforrásokra és betekintést nyújt a közzétételi folyamatba. Ilyen teljes energiamix jelentést ad ki például Ausztria, Luxemburg, Belgium és Spanyolország.
Jelenleg a származási garanciák kínálata még mindig meghaladja az ügyfelek keresletét, akik főleg olyan országokból származnak, mint Ausztria, Hollandia, Németország és Belgium. De a tudatosság növekszik Norvégiában és a többi északi országban, a származási garanciák legnagyobb forrásainak hazájában, miután rádöbbentek, hogy ahogy exportálják a megújuló energiákra épülő származási garanciájukat, saját áramellátásuk egyre „szürkébb” (vagyis nem zöld, hanem szén- vagy atomenergia alapú). Pont ezért a norvég nagyvállalatok elkezdtek származási garanciákra fizetni, hogy bizonyítsák a fenntartható fejlődés iránti elkötelezettségüket. Ha a származási garancia iránti kereslet nő, az maga után fogja hozni a származási garanciák árának növekedését, és ezáltal a származási garanciák nagyobb mértékben hozzá tudnak járulni a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energiatermelés területén az új beruházások létrejöttéhez. És ezáltal azok, akik a származási garanciát azért kritizálták, hogy nem járulnak hozzá kellően a környezetvédelmi megmozdulásokhoz, választ kaptak felmerülő aggályaikra.
Van egy második csoport, akik kritizálják a származási garanciát, mint a villamos energia fogyasztóknak szóló információs eszközt, és ezek az emberek általában különböző környezetvédelmi szervezetek tagjai. Ők azt állítják, hogy a zöldenergia tanúsítvány, mint amilyen a származási garancia, csak „könnyű” zöldáramot tud garantálni, mivel ahogy korábban már említettük a származási garanciák többsége olyan erőművekből – ráadásul elsősorban vízerőműből – származik, amelyek már évtizedek óta üzemelnek. Ezek az erőművek bőséges forrásai a származási garanciáknak. Pont ezért a származási garanciák értékesítése nem ösztönzi kellően a zöldenergiába történő befektetést.
De ismét azt kell mondanom, hogy ez az érv nem kellően meggyőző. Az én saját metaforámmal magyarázva: ha egy fairtrade címkét viselő banánt veszel, elvárod, hogy azonnal egy extra banánültetvény telepítése kezdődjön? Nem? Akkor miért várjuk ezt a megújuló energiaforrásból származó villamos energia esetében? Miért kell 1 kWh zöldenergiát összekapcsolni egy új szélenergia parkba vagy napelembe történő beruházással? Ha több ember szeretne zöldáramot vásárolni, mint amit a meglévő megújuló energiaforrásokból elő lehet állítani, a zöldáram értékesítése automatikusa ösztönözni fogja a megújulókba történő befektetéseket.
De a közvetlen befektetések (ideiglenes) hiánya kellő indok a származási garanciák rendszerének támadására és arra, hogy csalásnak nevezzük a zöldáramot? Véleményem szerint nem. Az tény, hogy nehezen fektetünk be megújuló energiaforrásokba, mivel vannak egyéb mechanizmusok, amelyek ezt a célt tartják szem előtt: SDE+ Hollandiában, zöld tanúsítványok és kvóták rendszere Belgiumban, betáplálási tarifák Németországban. A villamos energia fogyasztók ismerik ezeket a rendszereket, és nagyon jól tudják, hogy hatalmas befektetések vannak a zöld energia területén. Így a származási garanciák rendszere kevés extra ösztönzést tudna hozzátenni. Hagyjuk, hogy minden rendszer azt tegye, amire létrehozták. Ebben az esetben a származási garancia célja, hogy címkézze a megújuló energiaforrásokból származó villamos energiát, se több, se kevesebb.
Minden bizonnyal több párbeszédre és vitára van szükség arról, hogy mi is pontosan a zöld áram és minek kellene lennie. Arról is szükséges beszélni, hogy hogyan lehetne a legjobban informálni a vásárlókat a villamos energia származásáról. De vajon jól tesszük, hogy ezt a vitát az ügyfelek szeme előtt tesszük, és előttük használjuk azt a kifejezést, hogy „úgynevezett zöldáram”? Attól tartok, nem. Ahogy én látom az egész megújuló energia ágazatra a gyanú árnyéka vetődött. Pedig erre az ágazatra hihetetlen nagy szükségünk van az innovatív fejlesztésekben gazdag, high tech és alacsony emisszióra épülő európai társadalomban. És ezért a kritika rossz ellenségnek tűnik. Hagyjuk, hogy ezt a vitát ott folytassák le, ahová tartozik, és ne a médiában. És bízzunk benne, hogy a fogyasztók és az őket képviselő szervezetek csatlakoznak ahhoz a célhoz, hogy egy jobb és szélesebb körű közzétételi rendszer jöjjön létre.
(forrás: http://www.europeanenergyreview.eu/, írta Dirk Van Evercooren)
